A hangművészet egyik legizgalmasabb és legkevésbé ismert területe a zörejek és zajok kreatív felhasználása. Míg a hagyományos zenében a tiszta hangok, dallamok és harmóniák dominálnak, az avantgárd hangművészek évtizedek óta kísérleteznek a nemzenei hangok, zörejek és zajok művészi kifejezőerejével. Ebben a cikkben megvizsgáljuk, hogyan hódítanak teret maguknak ezek a szokatlan hangzások a kortárs művészetben, és milyen új utakat nyitnak a hangok kreatív használata.
A zörej mint művészi eszköz
A zörejek és zajok használatának gyökerei egészen a 20. század elejéig nyúlnak vissza, amikor az olasz futuristák, majd a dada és a szürrealizmus képviselői elkezdtek kísérletezni a hagyományos zenei konvenciók megbontásával. Luigi Russolo, az olasz futurista zeneszerző már az 1910-es években amellett érvelt, hogy a modern nagyvárosok hangjai – az autók zúgása, a gépek dübörgése, az emberek kiabálása – sokkal inkább kifejezik a kor szellemiségét, mint a klasszikus zenei hangzások.
Russolo elkészítette az úgynevezett "intonarumori" nevű hangkeltő gépeit, amelyek segítségével különféle ipari és mechanikus zajokat tudott előállítani és szabályozni. Ezeket a gépeket aztán koncerteken is megszólaltatta, sokkolva a közönséget a szokatlan, disszonáns hangzásokkal. Russolo meggyőződése volt, hogy a jövő zenéje a zaj és a zörej lesz, amely jobban megfelel a 20. század dinamikus, gépesített világának, mint a romantikus zenei hagyomány. Bár elképzelései akkoriban meglehetősen radikálisnak tűntek, mára Russolo munkássága megkerülhetetlen előzménye lett a 20. század második felének avantgárd hangművészetének.
Hangköltészet és hanginstalláció
Az 1950-es évektől kezdve egyre több olyan művész jelent meg, akik a zörejek és zajok kreatív felhasználását tették művészetük középpontjába. A hangköltészet (sound poetry) műfaja például arra vállalkozott, hogy a hagyományos nyelvi elemeket – a szavakat, mondatokat – felbomlassza, és a hangzás, a ritmus, a hangszín révén hozzon létre új, nem-verbális költészetet.
A hangköltők, mint például a svájci Kurt Schwitters vagy a lengyel Stanisław Dróżdż, különböző technikákat alkalmaztak a szöveg "elrombolására": szótagok ismétlése, hangok elhúzása, szokatlan hanglejtés, artikulációs trükkök és egyéb vokális effektusok révén jutottak el a hagyományos nyelv határainak feszegetéséig. Eközben a zörejek, a légzés, a torokhangok és más nemzenei hangzások is fontos szerepet kaptak műveikben, gazdagítva a hangzó költészet eszköztárát.
Hasonló törekvések figyelhetők meg a hanginstalláció (sound installation) műfajában is, ahol a művészek térbeli hangkörnyezetek létrehozásával kísérleteznek. Ezeknél a műveknél a hangoké a főszerep: a tér akusztikáját, a hangok terjedését és az emberi észlelést használják fel arra, hogy egy adott helyen egy különleges hangzó-vizuális élményt hozzanak létre.
A hanginstalláció-készítők gyakran használnak fel terepen rögzített természeti vagy városi zörejeket, ipari zajokat, elektromos hummogásokat és egyéb szokatlan hangforrásokat, amelyeket aztán a tér sajátosságaihoz igazítva, különleges hangzó-környezeteket hoznak létre. Ilyen művész például a kanadai soundscape-specialista, Barry Truax, vagy a német hangművész, Bernhard Leitner, aki a hangot és a teret összekapcsoló installációiról híres.
A zaj mint a pszichológiai hatás eszköze
A zörejek és zajok használata nemcsak a hagyományos zenei konvenciók megbontását célozza, hanem sokszor a hallgató pszichológiai hatásának kiváltását is. Mivel a mindennapi életben a zajok többnyire kellemetlen, zavaró ingerekként jelennek meg, a művészek gyakran használják fel őket arra, hogy szorongást, feszültséget vagy éppen kényelmetlenséget idézzenek elő a befogadóban.
Az amerikai zeneszerző, La Monte Young például a "Dream House" című művében egy folyamatosan zümmögő, mély hangon szóló szintetizátort helyezett el egy térben, amely a hallgatókat fokozatosan elnyelte és elszigetelte a külvilágtól. Hasonló hatásokat értek el az 1960-as években a fluxus mozgalom képviselői is, akik zajkoncertjeikkel, performanszköteteikkel és egyéb akcióikkal igyekeztek megzavarni a közönség komfortzónáját.
Napjainkban is számos művész él a zaj pszichológiai hatásával. A brit sound artist, Mark Fell például a minimalista techno és az ipari zaj ötvözésével hoz létre feszültséggel teli, nyomasztó hangulatú kompozíciókat. Az amerikai Susan Stenger pedig a természeti környezetből rögzített, nyers, disszonáns hangok segítségével ébreszt szorongást és kényelmetlenséget a hallgatóban. Műveik jól példázzák, hogy a zörejek és zajok milyen hatékony eszközei lehetnek a művészi kifejezésnek és a befogadói élmény formálásának.
A zaj mint a társadalmi kritika eszköze
A zörejek és zajok művészi használatának egy további fontos aspektusa a társadalomkritikai mondanivaló közvetítése. Számos hangművész alkalmazza a zajos, disszonáns hangzásokat arra, hogy felhívja a figyelmet a modern társadalom problémáira: a környezetszennyezésre, az elidegenedésre, a technológiai túlhatalomra vagy éppen a fogyasztói kultúra kiüresedésére.
A japán Merzbow (Masami Akita) például az ipari zajok, gépzörejek és elektronikus torzítások segítségével hoz létre szinte elviselhetetlenül fülsiketítő, agresszív hangzásokat, amelyek a modern civilizáció romboló hatását hivatottak megjeleníteni. A német Roly Porter az emberi test és a gépek összeolvadásának kérdését feszegeti sötét, nyomasztó hangzásvilágával. Míg a brit The Hafler Trio a globális kapitalizmus kritikáját fogalmazza meg a töredezett, diszharmonikus hangszerelésben.
Ezek a művészek mind arra használják a zörejeket és a zajokat, hogy felrázzák a hallgatót, és elgondolkodtassák a modern társadalom árnyoldalairól. A disszonáns, kellemetlen hangzások révén olyan érzéseket és gondolatokat ébresztenek, amelyek túlmutatnak a puszta zenei élményen, és valódi társadalmi reflexióra késztetik a befogadót.
A zaj mint a technológiai kritika eszköze
Végezetül fontos megemlíteni, hogy a zörejek és zajok művészi alkalmazása sokszor a technológia kritikáját is magában hordozza. Számos hangművész használja fel a technológiai zajokat, elektronikus torzításokat és digitális glitch-eket arra, hogy rámutasson a modern technika árnyoldalaira, diszfunkcionális működésére vagy elidegenítő hatására.
A japán Masami Akita, azaz Merzbow korábban már említett extrém zajzenéje például a technológia elembertelenítő hatását hivatott megjeleníteni. Az amerikai Russell Haswell pedig a digitális zaj, a számítógépes hibák és a technológiai artefaktumok felhasználásával készíti el kísérletező, avantgárd hangzású műveit, amelyek a technológia kontrollálhatatlanságára, kiszámíthatatlanságára reflektálnak.
Hasonló törekvések figyelhetők meg a glitch-művészet területén is, ahol a művészek szándékosan előidézett digitális hibákat, zavarokat és anomáliákat használnak fel arra, hogy a technológia sebezhetőségére, törékenységére és megbízhatatlanságára irányítsák a figyelmet. Ilyen alkotó például a finn Ville Hyvönen, aki a digitális zene műfajában alkalmazza a glitch-technikákat a technológia kritikájának szolgálatában.
Összességében elmondható, hogy a zörejek és zajok művészi felhasználása rendkívül sokrétű és változatos terület, amely a 20. század elejétől napjainkig számos új utat nyitott a hangművészet számára. Míg egyesek a hagyományos zenei konvenciók meghaladását célozzák meg vele, mások a pszichológiai hatás kiváltására, a társadalomkritikára vagy éppen a technológia kritikájára használják fel ezt az eszköztárat. Bármi legyen is a konkrét cél, a zörejek és zajok kreatív alkalmazása mindenképpen a hangművészet egy igen izgalmas és innovatív szegmensét képviseli.
